|
Paul Drechsler
Bergmannslos
Wir schreiten durch die dunklen Gassen,
vom Grubenlämpchen matt erhellt;
wohl jeder hat daheim gelassen,
was ihm das Liebste auf der Welt.
Noch ruhn die andern schlafumfangen,
uns trägt die Schale in den Schacht,
und wenn die Sonne aufgegangen,
umfängt uns unten tiefe Nacht.
Wir fördern schweigend um die Wette,
von Sturz und Wetterschlag umdroht,
gewärtig, daß des Lebens Kette
allstündlich schließen kann der Tod.
Und kehren wir zu Tage wieder,
fehlt oft ein Freund im Zechenhaus:
Er fuhr zur letzten Schicht hernieder,
der Tod blies ihm sein Lämpchen aus.
Bányászsors Sötét utcákon botorkálunk,
ugrál a bányászlámpa-fény;
otthonmaradt féltett családunk,
velünk masíroz a remény.
Körös-körül mindenki alszik,
mélybe szólít a szén szava,
s amíg fent Nap kél, fénnyel, addig
lent átölel az éjszaka.
Szenet fejtünk, nyögve, szuszogva,
omlás, sújtólég él velünk,
és mi velük. Percenként tudva,
mily törékeny az életünk.
Ha feljövünk, az akna tornya,
megesik, mély gyászban talál,
egy jó pajtásunk nincs a sorba,
műszakra hívta a halál.
Fordította: Hámori István Péter users1.ml.mindenkilapja.hu/users/hip/uploads/28-PaulDrechslerBnyszsors.mp3
|